"A Waldorf-tanár az mind agymosott." -  ...

(Az hát, és fogkefével még masszírozza is lefekvés előtt.) Az idézőjeles tételmondatot egy görög katolikus pap ejtette ki. Ő ezt azért tudja ilyen jól, mert sem Waldorf-iskolában nem járt még, sem Waldorf-tanárt nem ismer. Egy lelkésztől azért többet vártam, bár nem nekem mondta, hanem az anyósoméknak, akik valahogyan szóba hozták előtte a Waldorfot. Aztán mikor kijött az őszinte a papbácsiból, szóltak, hogy a vejük is ott dolgozik. "Elnézést kérek, nem úgy gondoltam."

Innen is köszönöm. Miért ez az előítélet? Ismeri Ön annyira, amennyire kell, azt, amiről megnyilatkozik?

A Waldorf-pedagógia másképpen fogja fel a gyermeknevelést, más alapokon nyugszik, és más eszközökkel dolgozik, mint a hagyományos oktatás. A Waldorf-iskolában a tanárok az égi erőkben is bíznak, amikor nap mint nap végzik a feladatukat. Igyekeznek az ember és ember közötti megfoghatatlan kapcsolatot észrevenni, mert az segíti a gyerekekkel való munkájukat. A gyerekekben látják a sokféle növekvő ígéretet, és nagy erővel támogatják őket. Nem közvetítenek ítéletet, de megmutatják a világ sokféleségét, és segítik az ítélőképesség kialakulását, hogy a gyermek, amikor eljön az ideje, tudjon dönteni a helyzetekben (dönteni az tud, aki látja a választási lehetőségeket - aki nincs ebben a helyzetben, az nem tud jól dönteni).

Szerintem egy lelkész ugyanezt csinálja, vagy legalábbis ezt kellene csinálnia. Ha lelkész.

Némelyik megállapítás következik egy előzőből, tehát a marhaságok néha láncolatot alkotnak. Érdemes összefüggéseikben nézni a dolgokat.

Baromsági szintjelző (növekvő sorrendben):

Haha

Kis baromság

Múú

Elhúzza az ekét is

A Waldorf-iskolát sérült gyerekeknek, gyógypedagógiai "eseteknek" találták ki. Ez a nehéz gyerekek iskolája, ha normális a gyerek, ne is vidd oda - kis baromság.

A Waldorf-pedagógiát megalakító Rudolf Steiner kidolgozta a gyógypedagógiai elveket is, tehát a Waldorf-iskola nem a sérült gyermekeknek készült, hanem bizonyos esetekben képes őket integrálni. Nem mindig, hiszen egy közepesen vagy súlyosan szellemi sérült embert legjobban az erre kiképzett pedagógus tud nevelni, a Waldorf-tanár általában nem ilyen. Ha az osztálytanító felvállal egy testi vagy szellemi sérült gyermeket, akkor azt úgy teszi, hogy tisztában van azzal, hogy képes végigkísérni őt az évek alatt, tudja támogatni a lehető legmagasabb fokú kiteljesedésében: vagyis tudása és ereje "elég" ahhoz, hogy a gyerek megkapja a megfelelő gondoskodást.

Igaz, hogy a Waldorf-iskolában a különféle képességű és helyzetű gyerekek együtt, egy osztályban tanulnak, és lehet köztük részképesség-zavaros, átlagos, "okos", "lassú". Az osztálytanító együtt tartja őket az évek alatt, hogy a sokféle gyerek összecsiszolódjon, megtanuljon a másikkal együttműködni. Hiszen ha ilyen korban nem szokják meg, hogy az emberek sokfélék, sokféle tulajdonsággal, egyik ebben, másik abban jobb stb., akkor később, egy munkahelyi környezetben hogyan tudnak majd másokkal együtt dolgozni? A tanulási nehézséggel küzdők pedig több gondoskodást kapnak, hiszen nekik arra van szükségük. Ám nem azért, mert mindenképp a fejükbe kell nyomni a tananyagot, hanem mert a teljes ember fejlődése az iskolai foglalkozásokon keresztül zajlik le a Waldorf-iskolában. (A teljes emberről és a Waldorf-pedagógia emberképéről később többet.) A lényeg az, hogy a tanítás nem cél, hanem eszköz a növekvő ember kiteljesedéséhez, út a feladata megtalálásához. Ettől még fontos, hogy minél többet megismerjen a világból (én így mondanám azt, hogy tanuljon).

Lehet tehát sérült gyerek az osztályban. Ő is egy tagja a közösségnek, és a társaság általában véve vegyes összetételű. Ki ilyenebb, ki olyanabb. Van, aki könnyebben tanul, van, aki segítőkészebb, van, aki gyűjti a NatGeót, van, aki a maga feje után megy, van, aki... Mint más iskolákban.

Üdvözöllek, Kedves Olvasó! „Kiugrott” Waldorf-tanár vagyok, aki nem a Waldorf-iskolának fordított hátat, csupán az élet más területén igyekszik megvetni a lábát. Waldorf-intézményről (óvoda vagy iskola) már sokan hallottak, és az országban egyre több működik belőlük. Több ezer szülőpár járatja oda gyermekét, gyermekeit, az esetek többségében azért, mert meg vannak győződve arról, hogy kezdettől fogva ez a megfelelő hely a számukra, illetve más iskolából jönnek át valamilyen probléma miatt. (Alapesetben – de nem figyelmen kívül hagyva azt a gyakori sajnálatos esetet, amikor egy gyermeket egyedül nevelnek – mindig szülőkről, szülőpárról írok, mert ez a természetes.) A tapasztaltak szerint azt kell mondanom, hogy véleménye minden érintettnek van – és természetesen lehet is – a Waldorfról, a lényeg a megalapozottságban rejlik.

            Kik az érintettek? Waldorfba járó gyerekek, szüleik, tanáraik, nagymama, nagypapa, nem Waldorfba járó szomszéd gyerek, szomszéd gyerek szülei, nagyszülei, unokatestvérek, a gyerek bárhová járó barátai, edzőtársai, klubtársai, kortársai, waldorfos gyerek volt tanára, Waldorfból távozott gyerek (ilyen is van) új tanára, újságírók, pedagógusok, orvosok, önkormányzat illetékes munkatársai, minisztériumi fejesek… Elég sokan vagyunk, és gyakran hangzik el tőlünk mindenféle vélemény, tapasztalat, tudás a Waldorf-iskolákról és az ott folyó nevelésről.

"Ismerek valakit, aki már látott másokat Waldorfról beszélgetni. Sz'al tudom, mi az."      

Kertelés nélkül, a megnyilvánulások nem kis része: sületlenség, itteni szóhasználattal baromság. Ezeket szóvá fogom tenni, azzal a céllal, hogy segítsek a valódit és az igazat tudni a Waldorf-iskoláról. Nem akarok senkit meggyőzni, hogy csupa jót gondoljon róla, vagy oda vigye a gyermekét. Ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy aki szülőként érdeklődik, és oda akar járni, kapja meg a segítséget a döntéséhez: minél több tényezőt ismerjen, amikor a gyermeke iskolai neveltetéséről akar dönteni. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy egy iskoláskorú gyermek a napi ébrenlét (kisiskolásnál normális esetben 14-15 óra) minimum harmadát, de inkább felét kivel, hol, milyen keretek között tölti.

Le a baromságokkal!